Majdnem 2 hónapja hogy ígértem a Facebook oldalamon: írok bővebben a hullámvölgyről amibe a textilfestéssel kerültem. Itt a blogon még nem sok szó esett a hullámhegyekről sem — instán osztom meg leggyakrabban az aktuális történéseket — úgyhogy most egy kis összefoglaló következik, személyes szállal.
Tovább
Május elején összeszedtük a sátorfánkat és könnyes búcsút vettünk a Rainbow Terrace olivafáitól, virágaitól és összes lakójától. Öt hónapot töltöttünk Andalúziában, a tarisznyánk tele élményekkel és tapasztalatokkal, ideje volt továbbállni. Eredeti tervünk helyett, miszerint a helyhez kötött ösztöndíjamat egy kötetlen bóklászással zárjuk Spanyolroszág és Protugália déli részein, egyenesen Németország felé vettük az irányt.
Eső és viharos szél. Nagyjából ez jellemezte az elmúlt egy hónapunkat kívül-belül. A természet nem kiszámítható… de hát éppen ez a szépsége, az a valódiság amiről álmodtunk, amit kerestünk.
Egy mesebeli völgyben tanyáztunk le, ahol a civilizáció biztosította kényelem helyett hegyekkel, leanderbokrokkal, olajfákkal, kaktuszfügével és végtelen nyugalommal vagyunk körülvéve. Fürdőszoba és vezetékes víz helyett patak csordogál végig a völgyön, melynek két oldalán magasan fekvő teraszokon csendesen telnek a hétköznapok. Nem mi vagyunk az egyetlen lakók, sokan évek óta élnek itt, mások hosszabb-rövidebb ideig vernek tanyát – mindannyian off grid üzemmódban – jurtákban, organikus fa építményekben, lakóautókban és sátrakban.
Tehát elindultunk, már majd három hónapja. Tekintve hogy Andalúziában megbeszélt időre jelenésem volt, a csúszás miatt a kényelmesre tervezett nézelődős, bolyongós, tengerpartozós utazást sietős helyváltoztatássá kényszerültünk módosítani. Komótos országúti vonulás helyett autópályán robogtunk – emelkedőkön néhol negyvennel – hogy a szűk 6 nap alatt teljesíteni tudjuk a Budapest-Órgiva távot.
Maga az utazás tehát az elmúlt három hónapnak igen kis részét tette ki, és annyi minden történt azóta, hogy egészen jeletnéktelennek is tűnik – eltekintve attól a ténytől hogy végre igazán úton voltunk. Öt, akarommondani húsz év készülődés és várakozás után ez azért mégis kifejezetten jelentőségteljes esemény. Elindulni, kilépni a megszokottból, a biztonságosból. És igen, a megkönnyebbülés és boldog izgalom mellett görcsben volt a gyomrom. Berta első útjáról lévén szó és egyáltalán az első saját autónkról, végig ott volt bennem a para hogy rendben lesz-e a kocsi, vagy ott ragadunk-e valahol az út szélén a világ végén utazás helyett, a semmiben lebegve. Hogy legalább Órgiváig jussunk el, ott már vár valami biztos pont (legalábbis annak illúziója, de erről később).
10 éves koromban elhatároztam hogy egy lakóautóval körbe fogom utazni Európát, és ebből merítek majd ihletet a művészetemhez. A terv pihent pár évet, majd valahol a vadkempinges mászótripek és a spanyolországi Erasmusom közt beugrott, hogy nagyjából még mindig aktuális. Valamivel később, andalúziai hátizsákos bolyongásom alkalmával világossá vált, hogy a minimalizmusom ellenére valamivel több cuccal utaznék mint amit kényelmesen elcipelek, valamint hogy sem sátrazni, sem ponyva alatt aludni nem szeretnék hosszabb távon. Vagyis kell egy Lakható autó.