Május elején összeszedtük a sátorfánkat és könnyes búcsút vettünk a Rainbow Terrace olivafáitól, virágaitól és összes lakójától. Öt hónapot töltöttünk Andalúziában, a tarisznyánk tele élményekkel és tapasztalatokkal, ideje volt továbbállni. Eredeti tervünk helyett, miszerint a helyhez kötött ösztöndíjamat egy kötetlen bóklászással zárjuk Spanyolroszág és Protugália déli részein, egyenesen Németország felé vettük az irányt.

Berta hamar maga mögött hagyta az Alpujarras szerpentinjeit, és majd fél év után újra az autópályán suhant velünk. Spanyolországban jó autózni – kivéve a kis hegyi városkákat – jók az utak, a pályák többsége ingyenes, az üzemanyag árak európai viszonylatban alacsonyak, (használható) benzinkúttal is gyakran lehet találkozni, és összességében jól működik minden. Ezt igazán akkor kezdi értékelni az ember, amikor az ellenkezőjével találkozik…

Fel voltunk rá készülve, hogy többet kell fizetnünk az üzemanyagért Franciaországban, arra kevésbé, hogy a kutak használata korántsem zökkenőmentes, de azért megoldottuk. Az útvonalat az útdíjas szakaszok elkerülésével terveztem, ami Spanyolországban remekül működött, szóval meglepetésként ért, hogy az első 30 kilométer után csengethettünk is egy random elhelyezett fizetőkapunál. Konklúzió: a francia fizetőkapus rendszer nem csak nekem tűnt zsákbamacska játéknak, a google maps-nek is követhetetlen. Tekintve hogy az esetleges extra költség a nem célba érés lehetőségével kecsegtetett, egyetlen biztosnak tűnő megoldásként a navigációban kipipáltam az autópályák elkerülése opciót.

Eme bűvös gomb megnyomása után gyakorlatilag bármire lehet számítani… Valami különös oknál fogva ugyanis nincs olyan választható opció, hogy a térképen még megtalálható utakat preferálja a navigáció.

Ha Magyarországon át vezet az utunk, 70%-ban földúton közlekedtünk volna, szerencse hogy a franciáknál a senkiföldjét átszelő, útfelfestést nyomokban sem látott mezőgazdasági utak is sztrádaminőségűek – amennyiben a szélességtől hajlandóak vagyunk eltekinteni. A kaland kedvéért – in dö midöl of nóver – fél napra megszűnt működni a mobilnetem, éppen ahol a sietve letöltött offline térképek nemtalálkozásánál szükség is lett volna rá. Mire elkezdtem élvezni a régimódi navigálást, visszatért a net, így aztán a kényelem és a váratlan meglepetések izgalmának ígérete újra levitt minket a térképről – bár a következő ezer kilométeren önszorgalomból hiánypótoltam a hanyagul lehagyott útvonalunkat.

Mindeközben időnként elöntött a kétségbeesés, de összességében úgy tűnik, kezdek kevésbé kapaszkodni a konrtolláltság illúziójába. Annyi minden történt az elmúlt fél évben, annyi váratlan helyzet elé kerültünk és oldottuk meg, hogy kezdek hozzáedződni… az élethez. Mert így visszatekintve nem történtek különösebben nagy katasztrófák, nem omott a fejünkre az égbolt. Csak rengeteg bizonytalan, előre ki nem számítható helyzettel találkoztunk: szóval éltünk, már nem burokban.
Kezdem megszokni ezt a valódiságot, élvezni az élet intenzitását, ahogy visz a sodrás. Elengedhetetlen volt beugrani a mélyvízbe. Félelmetes volt, néha még most is az, de egyre nagyobb bennem a bizalom, hogy tudok úszni.

A térképről lemenni sem volt feltétlenül mindig megnyugtató, egy-egy elterelésnél már a navi sem tudta merre járunk, de mentünk át kifejezetten félelmetes helyeken is. Cserébe viszont gyönyörű tájakon, vadregényes utacskákon, pici falvakon, tanyavilágon át vezetett az utunk, és végre benzinkutak helyett kedves kis pados pihenőhelyeken éjszakáztunk. Itt a lakózás nagyon elterjedt, tele az ország ingyenes szennyvízleengedős megállóhelyekkel (a semmi vagy épp városok közepén is), és nem szólnak ha az ember kempingen kívül alszik.
Reggelente kényelmesen elszötymögtünk indulás előtt, majd egy kisebb pihenőkkel tarkított menet után megálltunk egy vacsorafőzéssel egybekötött körülnézős pihenőre. Ezután folytattuk az utunkat általában késő estig, hogy kipipáljuk az aznapi kb 300 kilométert. Ez az rutin a négyéves fiunknak is élvezhető volt, az úton barkóbáztunk, játszottunk, néha megnézhetett egy-egy mesét, a délutáni pihenő alatt kiszaladgálhatta magát, este pedig nyugodtan tudhattuk le a maradék kilométereket míg aludt.

Németországban már csak 170 km-t kellett megtennünk. Újra ingyen hasíthattunk a pályán, és a google szerint kedvezőbb üzemagyarárakra számíthattunk… volna ha találkozunk benzinkúttal. Szerencsére Gori tart az ülése alatt egy ötliteres kannát, így fennakadás nélkül megérkeztün a célba.

Egy hónapja vagyunk itt, azóta a munka, a munkával kapcsolatos ilyen, olyan és amolyan intéznivalók valamint az alap szükségleteink megteremtése teszi ki a mindennapjainkat. Minden új, egy kicsit gyökeret kell eresszünk, ez idő és enegiaigényes folyamat. Sokat tanulunk itt is, magunkról, a céljainról, munkáról, emberlétről. Izgalmas és lehetőségekkel teli fejezet kezdődött.

 

1 válasz

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük