útravalók

Elmegyünk egymás mellett. Sok a dolgunk, mind nagyon fontos, fontosabb mint az ember-ség, az együtt, az egymásnak levés. Önmagunknak levés, hát az se nagyon van. A természetet már szóba se hozom, hát kinek van ma ideje csak úgy leülni a fűbe félórára és figyelni a hangyákat?

Egyre többször feltűnik már fel ez a közöny, nem tudom tétlenül nézni, nem elég már pofátlanul az emberek szemébe nézni, arcába mosolyogni az utcán.
Szóval ezzel voltam elfoglalva az utóbbi időben művészetileg.

KÖVEK

A kavicsokkal a fent vázolt folyamatok meghekkelése célom. Kizökkentés, kapcsolódás. Folyamatosan festem, és hagyom el őket. Idő közben – mint minden rendes játékban és alkotófolyamatban – leesett hogy maga az út is van olyan becses mint a cél. Saját magamat is sikerült például meghekkelni. Mert már én is gyakran futok magam előtt, és a kavicsgyűjtés egy remek lehetőség a belassulásra. Aztán a festés is felér egy instant mantrameditációval: a legkülönbözőbb szituációkban vagyok képes előkapni egy-egy kavicsot, és amint elkezdek festeni, megnyomódik a gomb. Hát szívből ajánlom mindenkinek.

Kicsit távolabbról nézve aztán a köveim általi találkozásokon gondolkodom tovább. Hogyan találkozom ebben magammal, hogyan találkozunk mi emberek, vagy ember és természet; milyen finoman és óvatosan. Pókhálót szövünk.

Több kép az elhagyott darabokról itt.

SZABAD VAGY

Az elmúlt fél évben kaptam bőven leckéket elfogadásból. Abból hogy hagyjam magamat LENNI: hibázni, fájni, sírni, nem megfelelni. Megengedni a tökéletlenséget, nem hajszolni mindig valami mást. Jeff Foster verse jól megragad valamit ebből, úgyhogy felírtam erre a farönkre.
Persze felesleges lett volna ráírni ha kicsit csendesebben és lassabban járnánk; mondja ő magától is csak halkan.

KÖSZÖNÖM

Időnként észreveszem az életet. Hogy ott lüktet bennem és körülöttem, hogy növeszti a babot, a paradicsomot, a dinnyét, a virágot… és olyankor váratlanul elönt a hála. Végülis egyáltalán nem olyan magától értetődő hogy bab legyen a piacon.