Úton az út felé

10 éves koromban elhatároztam hogy egy lakóautóval körbe fogom utazni Európát, és ebből merítek majd ihletet a művészetemhez. A terv pihent pár évet, majd valahol a vadkempinges mászótripek és a spanyolországi Erasmusom közt beugrott, hogy nagyjából még mindig aktuális. Valamivel később, andalúziai hátizsákos bolyongásom alkalmával világossá vált, hogy a minimalizmusom ellenére valamivel több cuccal utaznék mint amit kényelmesen elcipelek, valamint hogy sem sátrazni, sem ponyva alatt aludni nem szeretnék hosszabb távon. Vagyis kell egy Lakható autó.

Ezen a ponton 4 év várakozás következett. Találkoztam Gorival, írtam egy könyvet és megszületett a fiunk, amely esemény újfent megerősítette a kocsi igényét, ugyanis gyereküléssel nem tűnt ésszerűnek a stoppolás.

2015-ben végre megvettük a verdát – azaz Bertát – és igen hamar kiderült hogy szépen átvágtak minket: a gázrendszer életveszélyes, a felépítmény szerkezete nagy valószínűséggel jó részen korhadt, a külső burkolat pedig, ami a vízzáró szerepét illeti, egy szitánál nem sokkal több hatékonyságot tud felmutatni. Ezen évődtünk egy darabig, majd Gori kijelentette hogy fel akarja újítani. Az már bontás közben derült csak ki, hogy a felépítmény szerkezetében nem található sok ép fa, szivacsos és penészes annál több. A munka így már inkább volt nevezhető újraépítésnek, tekintve hogy a szerkezeten túl a teljes külső és belső burkolat, valamint az összes ablak cserélésre került. Mindez Zoli tapasztalata és segítsége nélkül valószínűleg szomorú véget ért volna, de aztán – másfél év és az eredeti munka- és költségkalkuláció többszörösének befektetése után – kaptunk egy kívül-belül teljesen új guruló otthont. A sztori itt mégsem ér véget, mert az utolsó pár hónap tartogatott még meglepetéseket.

2017. Míg Gori épített és mindketten dolgoztunk, megpályáztam majd megkaptam egy ösztöndíjat, ami fél éves spanyolországi tartózkodással kecsegtetett. Az öröm nem tartott sokáig, mert különös véletlen folyán törlődtem a rendszerből és jó 2 hónapot várhattam körömrágva hogy megkapom-e újra, amihez újabb váratlan kihívásoknak kellett megfelelnem. Eközben  tanulmányozhattam, hogyan blokkolom a dolgok megfelelő áramlását a saját félelmeimmel és feszültségemmel – amit aztán a későbbiekben is volt szerencsém tovább tesztelni.

Az indulást őszre terveztük, sűrűsödtek a teendők: Bertának még szervízbe kellett volna mennie a közelgő műszaki vizsga előtt, de a szerelő “elfelejtette” az előre egyeztetett időpontunkat. Másik szervízt nem sikerült találni időben (ekkora gépnek korlátozottak a lehetőségei), így némileg káoszba fulladtak a dolgok. A forgalmi lejárt, kiderült hogy új gumik és futóműállítás nélkül nem megyünk át a műszaki vizsgán, és a forgalmival is volt valami gebasz. Miután nem kis telefonos szervezéssel találtam helyet és időpontot ezek megoldására, mehettem az okmányirodába útvonalengedélyért és új forgalmiért, mivel a régivel volt valami zűr. Elégedetten vártam hogy Gori hazaérjen a kocsin új gumikkal és friss műszakival, amikor kiderült hogy új felniket kell rendelni. Négy nap mire megérkeznek, addigra lejár az útvonalengedély. Újabb kör az okmányirodába újabb útvonalengedélyért, új időpont a futóműre és a vizsgára, és még egy forgalmicsere, mert valami még mindig nem klappolt. Ezek után már nem volt meglepő a további csúszás a gumisnál, majd további komplikáció a vizsgaállomáson de a végén csak meg lett minden. A sikeres vizsga után végre mehettem forgalmit cseréltetni, igen, harmadszor. Következett a szervíz, mert ugyan az építés előtt mindent megcsináltattunk rajta, maradt némi olajfolyás aminek szerettünk volna a végére járni. A kocsi sok pénzért elkészült, majd konstatáltuk hogy az olaj változatlanul folyik. Vissza a szervízbe, itthon ugyanaz. Ekkor az indulás időpontja már olyan közel volt hogy nem futottunk további köröket, vettünk öt liter tartalék olajat.

Ezután valamikor lemértük Bertát, amikor is kiderült hogy ha szeretnénk tartani a megengedett összsúlyt, jó ha annyit bele tudunk pakolni amennyit a hátunkon kényelmesen elviszünk. Ezt a hírt zen buddhista nyugalmával fogadtam, lám az élet így vezet minket hogy elengedjük ragaszkodásunkat a matériához. Ettől eltekintve néhány éjszakát rászántam az internet zegugainak felkutatására, hátha találok valamit arról, milyen büntetésre számíthat európában aki túllépi eme misztikus határt. Erre vonatkozó információ hiányában – eltekintve a szállóigékről a fejvesztés és a lakókat-úgysem-mérik szélsőségei közt – arra jutottunk hogy egyszerűen javítsuk ki a forgalmiban szereplő számot és kész. És valóban kijavítottuk, ugyanis további kutakodás során kiderült hogy ez legálisan is lehetséges, amihez még a feltételeink is adottak. Mehettem az újabb forgalmiért, az ügyintéző azonban sajnos nem adta oda az összes korábbi forgalmit, pedig azokkal gondoltuk kitapétázni a konyhát, ha már nem találtunk normális vízhatlan tapétát.

Az utolsó két hétben Gori nonstop csinálta a rengeteg maradék apróságot Bertán, majd a következő egy hétben minden nap megígérte hogy másnap tényleg elindulhatunk. Feszült voltam és ideges, mert szerettem volna nyugodtan utazni, elidőzni itt-ott a tengerparton, nem tudtam Bende hogyan fogja bírni a hosszú utazást és december 4-ére meg kellett érkezzünk az ösztöndíj miatt. Ráadásul segíteni is alig tudtam, így nagyjából idegesen téblábolva várakoztam, illetve legalább mégis megvarrtam a függönyt és az új huzatokat a szivacsokra, valamint – amikor nem volt éppen őskáosz a kocsiban – kicseréltem a kárpitozást.

Aztán az indulás napján, egy napos péntek délután elszállt a fék. Ekkor már nagyjából minden mindegy volt, elengedtem az egészet… valahogy majd csak lesz, egyszer majd csak elindulunk. Kisebb csoda folytán a fék hétfő délutánra megszerelődőtt, késő délután TÉNYLEG elindultunk. Párszáz kilométeren át még volt bennem némi para hogy mi jöhet még…

Köszönet Pistának aki helyet adott a nagy felfordulással járó munkának, Harinak aki hetekig együtt épített Gorival éjjel-nappal, a szüleimnek akik folyamatosan támogatnak, valamint Bencének, Csandrának és Blackfaternek.