Tehát elindultunk, már majd három hónapja. Tekintve hogy Andalúziában megbeszélt időre jelenésem volt, a csúszás miatt a kényelmesre tervezett nézelődős, bolyongós, tengerpartozós utazást sietős helyváltoztatássá kényszerültünk módosítani. Komótos országúti vonulás helyett autópályán robogtunk – emelkedőkön néhol negyvennel – hogy a szűk 6 nap alatt teljesíteni tudjuk a Budapest-Órgiva távot.

Maga az utazás tehát az elmúlt három hónapnak igen kis részét tette ki, és annyi minden történt azóta, hogy egészen jeletnéktelennek is tűnik – eltekintve attól a ténytől hogy végre igazán úton voltunk. Öt, akarommondani húsz év készülődés és várakozás után ez azért mégis kifejezetten jelentőségteljes esemény. Elindulni, kilépni a megszokottból, a biztonságosból. És igen, a megkönnyebbülés és boldog izgalom mellett görcsben volt a gyomrom. Berta első útjáról lévén szó és egyáltalán az első saját autónkról, végig ott volt bennem a para hogy rendben lesz-e a kocsi, vagy ott ragadunk-e valahol az út szélén a világ végén utazás helyett, a semmiben lebegve. Hogy legalább Órgiváig jussunk el, ott már vár valami biztos pont (legalábbis annak illúziója, de erről később).

Intermezzo. Érkezésünk estéjén, lebegve a boldog megnyugvásban, követve a navit behajtottunk egy meredek utcácskába, ami egyszercsak addig szűkült hogy nem volt tovább előre. A szívem rövid idő elteltével valahol a testemen kívül vert, míg számba vettük milyen esélyeink vannak a kiszabadulásra, illetve a mindeféle egyéb eshetőségekre. Nem volt más választásunk, elkezdtünk tolatni. Egy ponton Berta kis híján fel is borult, majd csodával határos módon, némi égett gumiszaggal kísérve felkapaszkodott egy másik meredek utcán, ahol volt elég helye megfordulni.
Intermezzo vége. Még aznap este eljutottunk Badulinába, a közösségbe ahol az ösztöndíjamat csinálom.


Az előkészületek és az utazás izgalmai után nyugalomra áhitozva parkoltunk le a 9 hektáros föld egyik teraszán. A várva várt andalúziai telelés hivalatosan is kezdetét vette.

A közösségi létbe nagy örömmel és nyitottsággal vetettük bele magunkat, élveztük a csapatmunkát, a közös étkezéseket és napi megbeszéléseket. Ami az új életmódunkat illeti, a feltételezés, hogy a kis lakóban esetleg több konfliktusunk adódik a koszos zoknik, mosatlan edények és széthagyott kacatok körül, teljesen alaptalannak bizonyult. A családi konfliktusaink mennyisége, úgy fest, a lakott négyzetméterek számával egyenes arányban áll. Ebben persze nem kis szerepe van annak, hogy az életterünk valójában inkább nőtt mint csökkent, ugyanis az időnk nagy részét a szabadban töltjük. A természetes környezet mindhármunkra jó hatással van, ez volt az ami után leginkább vágyakoztunk. Az éghajlat adottságairól nem is beszélve: kellemes tavaszi/őszi, néha egészen nyárias időben tengetjük napjainkat. A nomádság ugyanakkor egyet jelent a természet elemeinek való nagyobb kitettséggel is, ami hosszabb esős, szeles, hideg idő esetén nem csak az életkörülményeinket, de a hangulatunkat, sőt az érzelmeinket is erősen befolyásolja. Együtt lüktetünk a természettel, ami egy egészen más intenzitást ad az életnek.

Egy hónap meglepő gyorsasággal elrepült, közösségi élettel, munkával és intenzív belső folyamatokkal. Ez alatt az idő alatt ki se mozdultunk, ideje volt hogy pár napot végre máshol, másokkal is eltöltsünk.

Intermezzo 2. Órgivából kifele menet leszakadt a kipufogónk, de ez nem akadályozta meg Bertát hogy tovább rója a szerpentineket. A célunktól nem messze azonban újra kelepcébe kerültünk – hiába fogadtam meg legutóbb hogy nem követjük többet vakon a navigációt. Ezúttal nem vot elég hogy beragadtunk egy újabb szűk és meredek utcába, visszafele tolatva egyszercsak se előre se hátra nem mozdult az autónk. A szilveszter esti kihalt utca csöndje tovább emelte a hangulatot, miközben azon tanakodtunk, ugyan mi oka lehet Bertának a bojkottra. Jó tizenöt-húsz perc után vettük észre a probléma okát: beszorultunk egy kis balkon alá. Ezután egy megfelelően irányzott és méretezett lendülettel Bertánk kiszabadította magát, és szerencsére egy nagyobbacska horzsolással megúszta az esetet. Ezek után már szinte könnyedén fordultunk meg a falatnyi kiszélesedésben, hogy elmenekülhessünk a helyszínről. A kirucanásunk egyébként köszönjük, kellemesen telt…

Visszatérve a közösségbe, az idilli álapotok mögött egyre érezhetőbbé váltak a belső konfliktusok. A gyerekek cunamiként taroltak megállíthatatlanul, élen a mi fiunkkal, ami végképp felőrölte minden energiánkat. Kezdtük úgy érezni hogy csak futunk magunk után, folyton fáradtan és egyre stresszesebben.
Eljutottunk arra a pontra hogy ki kellett meneküljünk a helyzetből, kellett vegyünk egy nagy levegőt. Pár nap tengerparti regeneráció után új energiákkal tértünk vissza Badulinába: úgy döntöttünk tovább állunk. Nem megyünk messzire, hiszen az ösztöndíjam ide köt, de egyértelműen változásra van szükségünk. Itt ragadtunk, szinte ki sem dugtuk innen az orrunkat. Mielőtt ráéreztünk volna a szabadság ízére, megszoktuk volna a bizonytalanabb létet – mint a természetnek való kitettséget – beleragadtunk a megszokott kényelmébe. Csakúgy mint Magyarországon. A látszólagos kiszámíthatóságért viszont nagy árat fizettünk és fizetünk most is. Ma tovább állunk, ami a sok ismeretlen tényezőt figyelembe véve ijesztő, ugyanakkor felszabadító. Nem tudjuk pontosan hogy a kiszemelt helyen mi vár minket, hogy mennyire leszünk elzárva a világtól ha jön az eső, és a mindennapi szükségleteinkre milyen megoldásokat találunk. Új helyünkön a jelenleginél jóval nomádabbak lesznek a körülmények, és magunknak kell megoldanunk majd mindent, de talán éppen ez az amire valójában vártunk. Hogy a biztonság illúziójából kilépve önmagunkkal találkozzunk, a bizonytalanságban az életbe vetett bizalommal.

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük