Valóság-hullámvasút

Eső és viharos szél. Nagyjából ez jellemezte az elmúlt egy hónapunkat kívül-belül. A természet nem kiszámítható… de hát éppen ez a szépsége, az a valódiság amiről álmodtunk, amit kerestünk.

Egy mesebeli völgyben tanyáztunk le, ahol a civilizáció biztosította kényelem helyett hegyekkel, leanderbokrokkal, olajfákkal, kaktuszfügével és végtelen nyugalommal vagyunk körülvéve. Fürdőszoba és vezetékes víz helyett patak csordogál végig a völgyön, melynek két oldalán magasan fekvő teraszokon csendesen telnek a hétköznapok. Nem mi vagyunk az egyetlen lakók, sokan évek óta élnek itt, mások hosszabb-rövidebb ideig vernek tanyát – mindannyian off grid üzemmódban – jurtákban, organikus fa építményekben, lakóautókban és sátrakban.

Március elején, tudatában a várható időjárási és egyéb körülményeknek, elszántan gurultunk lefele az El Morreonba vezető földúton, új kalandok és kiszemelt új bázisunk felé. Feltett szándékomban állt elhagyni a biztonsági zónámat, de nem állíthatom hogy aggodalmaimat teljesen levetkőzve tekintettem a jövőbe. Egy halom megoldandó problémával és jobb esetben kellemetlen időjárással néztünk szembe. Egyébként is a körmömre égett már a munka, a legkevésbé sem kívántam egy extrém túlélőtúrát. Mindezek feletti elmélkedésem közepette Bertánk elkapart az utolsó meredek köves szakaszon, és mire felküzdöttük magunkat a célba, elszakadt a cérnám. Ekkor öntött el a a felismerés, hogy nincs értelme kontroll a illúziójáért küzdeni. Homokszem vagyok aki a szelet próbálja megzabolázni – és az esélyeimet nézve nem sokat veszíthetek ha inkább bízom benne: éppen a megfelelő helyre készül átszállítani. (Ez korábban már jópárszor bebizonyosodott egyébként.)

A következő hetekben valóban soha nem látott mennyiségű eső esett, olyan széllökésekkel tarkítva hogy úgy éreztük, egy hajón hánykolódunk. Időnk jó részét egy hat négyzetméteres dobozban töltöttük Atomantival összezárva, mégis valami újfajta nyugalom volt a levegőben. Éreztem hogy jól döntöttünk, minden rendben, EZ a mi utunk. Hálásan pislogtunk ki meleg búvóhelyünk ablakain, értékelve a száraz ruháinkat és a rendelkezésünkre álló teret – ahol nem hogy felállni, akár táncolni is tudunk – emlékezve Erdélyi kalandjainkra, amikor sátrazva élvezhettük a kéthetes esőzést. Időnként még a nap is kisütött, olyankor lehetett végre szomszédolni, nagyokat sétálni, angyalszárnyakat találni és meztelenül mosni a patakban.

Ebben az emelkedett állapotban mégsem fürdőztünk nonsztop, a napot elég gyakran eltakarták a problémafelhők. Sokat stresszeltünk és kínlódtunk, de legalább, vagy inkább ennek ellenére átküzdöttük magunkat egy sor feladaton: például napelemrendszer kiépítésével megalapoztuk a digitálisan is nomád jövőnket, valmint túléltük a túlélnivalókat, én pedig végre dolgozhattam.

Nos, el kell ismerjem, volt bennem valamiféle illúzió egy vattacukorba burkolt áloméletről a természet lágy ölén. Legalábbis arról, hogy a szabadság és önmegvalósítás ösvénye a folyamatos szőnyegbombázásnál valamivel több könnyedséget tartogat a számomra. Azért a tapasztalatok szükségszerűsége felől nincsenek kétségeim, bármennyire is tiltakozom ellenük olykor. Lehet belőle tanulni.

Szóval arra jutottam, hogy egy kontroll freak vagyok. Az élet pedig kénytelen az orrom alá dörgölni hogy végre leszarhatnám a dolgokat, szebben szólva ideje elengedni az irányítási kényszert. Na nem arról beszélek, hogy akkor elég ölbe tett kézzel várni a megváltást. Inkább arról, hogy a kontrollt cseréljem le mondjuk kitartásra, hogy egyszerűen csak menjek és járjam ki a járatlan utat (ha már ezt választottam). Az idea meg egy bátor lépés az ismeretlenbe nem elég. Az út sok apró lépésből áll, és egyébként sem a célért, hanem az útért vagyok itt.

A könnyedség meg talán megtalál egyszer, meglepetésszerűen, ha már megezdődtek a lábaim. Addig pedig büszkén vállalom a botladozást. Felállok, leporolom magam és megyek tovább a tájban gyönyörködve. Néha még énekelek is.