Majdnem 2 hónapja hogy ígértem a Facebook oldalamon: írok bővebben a hullámvölgyről amibe a textilfestéssel kerültem. Itt a blogon még nem sok szó esett a hullámhegyekről sem — instán osztom meg leggyakrabban az aktuális történéseket — úgyhogy most egy kis összefoglaló következik, személyes szállal.
Tovább
Imádom. A finom, mégis élénk pasztellszíneit, a játékot, az egyszerűségét. Már az első lépés, a növények válogatása és gyűjtése is remek, elmélyülős elfoglaltság. Aztán a molyolás a formákkal, színekkel, a technikával, a kísérletezés a különböző növényekkel teljesen magával ragadó.
Tovább
Bevallom, a PET palackokról nem a szépség jut eszembe. Utálom a műanyagot, nem az az anyag, amivel szívesen veszem körül magam. Ezért a PET újraálmodás váratott magára, míg nem találkoztam pár nagyon inspiráló alkotással mostanában.
Tovább
A diákjaimnak folyamatosan gyűjtöm a kreatív ötleteket, és a fiammal is állandóan alkotásban vagyunk. Ebben a bezártságban, a megszokott napirendünket nélkülözve az eddiginél is nagyobb szükségünk van a kreativitásra, az alkotásban való elmerülés lehetőségére, ezért elhatároztam, hogy dokumentálom és megosztom veletek az aktuális projekteket.
Tovább
Elmegyünk egymás mellett. Sok a dolgunk, mind nagyon fontos, fontosabb mint az ember-ség, az együtt, az egymásnak levés. Önmagunknak levés, hát az se nagyon van. A természetet már szóba se hozom, hát kinek van ma ideje csak úgy leülni a fűbe félórára és figyelni a hangyákat?
Május elején összeszedtük a sátorfánkat és könnyes búcsút vettünk a Rainbow Terrace olivafáitól, virágaitól és összes lakójától. Öt hónapot töltöttünk Andalúziában, a tarisznyánk tele élményekkel és tapasztalatokkal, ideje volt továbbállni. Eredeti tervünk helyett, miszerint a helyhez kötött ösztöndíjamat egy kötetlen bóklászással zárjuk Spanyolroszág és Protugália déli részein, egyenesen Németország felé vettük az irányt.
A Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának új kiállításása 2018 április 24-étől május 18-áig látható Karinthy Szalonban. A társaság tagjaként két kis könyvem is szerepel a sokszínű tárlaton, nézzétek meg!
Eső és viharos szél. Nagyjából ez jellemezte az elmúlt egy hónapunkat kívül-belül. A természet nem kiszámítható… de hát éppen ez a szépsége, az a valódiság amiről álmodtunk, amit kerestünk.
Egy mesebeli völgyben tanyáztunk le, ahol a civilizáció biztosította kényelem helyett hegyekkel, leanderbokrokkal, olajfákkal, kaktuszfügével és végtelen nyugalommal vagyunk körülvéve. Fürdőszoba és vezetékes víz helyett patak csordogál végig a völgyön, melynek két oldalán magasan fekvő teraszokon csendesen telnek a hétköznapok. Nem mi vagyunk az egyetlen lakók, sokan évek óta élnek itt, mások hosszabb-rövidebb ideig vernek tanyát – mindannyian off grid üzemmódban – jurtákban, organikus fa építményekben, lakóautókban és sátrakban.
Tehát elindultunk, már majd három hónapja. Tekintve hogy Andalúziában megbeszélt időre jelenésem volt, a csúszás miatt a kényelmesre tervezett nézelődős, bolyongós, tengerpartozós utazást sietős helyváltoztatássá kényszerültünk módosítani. Komótos országúti vonulás helyett autópályán robogtunk – emelkedőkön néhol negyvennel – hogy a szűk 6 nap alatt teljesíteni tudjuk a Budapest-Órgiva távot.
Maga az utazás tehát az elmúlt három hónapnak igen kis részét tette ki, és annyi minden történt azóta, hogy egészen jeletnéktelennek is tűnik – eltekintve attól a ténytől hogy végre igazán úton voltunk. Öt, akarommondani húsz év készülődés és várakozás után ez azért mégis kifejezetten jelentőségteljes esemény. Elindulni, kilépni a megszokottból, a biztonságosból. És igen, a megkönnyebbülés és boldog izgalom mellett görcsben volt a gyomrom. Berta első útjáról lévén szó és egyáltalán az első saját autónkról, végig ott volt bennem a para hogy rendben lesz-e a kocsi, vagy ott ragadunk-e valahol az út szélén a világ végén utazás helyett, a semmiben lebegve. Hogy legalább Órgiváig jussunk el, ott már vár valami biztos pont (legalábbis annak illúziója, de erről később).